“Ez az igazság vagy a hazugság?”
Be kell vallanom, ez volt az egyik azon kevés megtorlásaim közül amit valaha tettem. Azonban, egyértelműen rossz választás volt a megtorlást választani, mivel katasztrofális következményekkel fog járni.

“Tao.” mondta Luhan leeresztett fejjel pár másodpercnyi csend után.
Tao felpattant két másodperccel azután, hogy megdermedt neve hallatán, “A fenébe Luhan, miért rajtam töltöd ki a dühödet!”
“Nem rajtad töltöm ki a dühömet.” Ezután a pont után a ház kínai párbeszédekkel lett tele, a többiek pedig próbálták megfejteni a vita tárgyát. Azonban nem volt nehéz kitalálni, mivel mióta Jongin Luhan-t választotta, Chanyeol szája egy másodpercre sem csukódott be.

Luhan felemelte a fejét, hogy ránézhessen Tao-ra, “Természetes okaim vannak, amiért téged választottalak.”
“Nem csatlakozok hozzátok!” Tao arca elvörösödött.

“Csinálj önkényesen azt, amit akarsz, fenébe, nem játszom ezt a játékot tovább!” Luhan idegesen reagált, teljesen az ellentéte volt a szokásos személyiségének, az ő és Tao hangja egymást fedték. Az összes koreai tag rémülten nézte a két ember veszekedését. Kyungsoo halkan megkérdezte Junmyeon-tól, miről beszélnek, miközben Junmyeon óvatosan arrébb húzta őt Tao-tól. Baekhyun hunyorogni kezdett, mikor szemei könnyekkel kezdtek megtelni, és Chanyeol homlokát ráncolva nézte őt, valószínűleg bűntudatot érzett, amiért nem őt választotta elsőnek, bár a helyzet nyilvánvalóan olyan volt, melyet nem tudott sem irányítani, sem megjósolni.

“Luhan …..” mondta Yixing finoman, Luhan végül abbahagyta a veszekedést. Tao rám nézett csillogó vörös nyakával, olyan volt, mintha éppen felkészülne arra, hogy mit fogok mondani.

“Ez egy visszaszámláló volt, hiszen a számok folyamatosan csökkentek.”
Ez egy visszaszámláló volt, hiszen a számok folyamatosan csökkentek. Nézve, ahogy az idő másodpercről másodpercre csak telik és telik, a házban fülsiketítő csend lett úrrá.

“Azt mondják... nincs kiút innen és emellett, egy kés lapul ebben a nyakörvben.” mondta Chanyeol, miközben az arca megborzongott.
“2 nap múlva, csupán egyetlen túlélő lesz.” Szemeimmel rettenetes arckifejezéseiket fürkésztem.
“Továbbá 2 csapatra fogunk szakadni, és az utolsó két túlélőnek azonos csoportban kell lennie.” mondta Luhan, “Ha valaki megszegi a szabályokat”, nyakára mutatott, “a kés is saját szerepét fogja játszani, fel fog tűnni ebből a nyakörvből.”

Mindenki változatlanul csendben volt, az egyetlen hang a visszaszámlálóból jött, szüntelenül ketyegett, csökkent.

“Csapatfelosztási módszer...” suttogta Jongdae, “az ajtóhoz legközelebb álló két ember lesz a csapatkapitány, ők fogják elkezdeni kiválasztani az embereket, a kiválasztottak a következőket fogják kiválasztani, és így tovább, míg mindenki a helyére kerül..”

Mindenki megfordult, és minden szempár az ajtóhoz legközelebb álló két emberre szegeződött, Minseok-ra és Zhang Yixing-re.

“Őrültség, ki hinné el ezt a baromságot, ez biztosan a rajongók tréfája!” mondta Minseok miközben fejét rázta és egy széket dobott neki az ablaknak.
Ebben a házban levő ablakok meg vannak áldva azzal a képességgel, hogy ellenálljanak bármiféle csapásnak, mégis Minseok, aki az ablak mellett állt, a földre zuhant. Chanyeol miközben úton volt felé, megbotlott, majd felsikítva oldalára borult, Xiumin nyakából a vér bőségesen folyni kezdett, vértócsát formálva Chanyeol lába körül.

Lehuppantam a kanapéra, mindenki elvesztette a nemtörődömségi látszatát és kitört a káosz. Baekhyun sikoltozva felfutott a 2. emeletre, Jongin a teáskészletet a földre hajította, miközben Luhan és Yixing elsápadva nézték ahogyan az események a szemük előtt bontakoznak ki, Sehun többször is öklendezett és a hasát fogta.

Jongdae volt a leghisztérikusabb, nemcsak hogy Xiumin-hoz futott, hogy átölelje, de még át is esett rajta. Pánikszerű sikolyok és dobogó futó hangok, beleértve az enyémeimet is, visszhangoztak a szobában, a nyakörvből feltűnő kés és a bonyolult mélyvörös vágás mindenki emlékezetébe belevésődött.

“Mi ez! Mit akarsz pontosan!” Jongdae ordítani kezdett és odarohant a bejárati ajtóhoz, ahol öklével a jelszavas zárat kezdte ütni. Kyungsoo és Junmyeon odafutott hozzá, miközben Jongdae folytatta az üvöltözését és a különböző számkombinációk próbálgatását ....

“Még két próbálkozási lehetősége van” jelentette be a zár monoton hangon, Jongdae kétségbeesetten újra próbálkozott.
“Még egy próbálkozási lehetősége van” mondta a hang.
“Fejezd be a próbálkozást!” figyelmeztette Jongin mögüle.
“Szerencsétlen vagy, viszlát.” Mindenkinek földbe gyökerezett a lába. Jongdae kiáltásai egy visítással abbamaradtak. A földre esett és abban a pillanatban egy vértócsa formálódott teste körül.

A ház egy pillanatra elhallgatott, csak a folyamatosan ömlő vér halk zaját lehetett hallani.

“Jongdae?” suttogta Chanyeol miközben előrelépett, megvizsgálta a zárat majd a bukott jelöltet, képtelen volt hinni a szemeinek.
“Miért halna meg egy ember azért, mert meg próbálta feltörni a jelszót?” Chanyeol intenzíven sápadt arca egyszer csak fellobbant, “MIÉRT?!!” kiáltása hallható volt a szoba mind a 4 sarkában.
“Nem,” motyogta, “ki kell jutnom innen ….” És miközben ezeket mondta, körbefutott az egész helyiségen, bement a konyhába, felmászott a tűzhelyre és a tetőtéri ablakot kezdte ütni. Hirtelen csend lett. Lejött nehéz légzéssel, kezébe vett egy serpenyőt, majd újra felmászott azzal a szándékkal, hogy betöri a tetőtéri ablakot, de egy másodperccel előtte, odarohantam hozzá, és lesegítettem őt onnan.

“Engedj el!!” minden erejével küzdött és kiabált, “Nem akarok itt meghalni! Honnan tudtad, hogy nem lehet áttörni!”
Arrébb tántorogtam pár lépést, mielőtt odamentem hozzá és adtam neki egy pofont, amitől elhallgatott.
“Meg akarsz halni?” ránéztem. “Nem sürgős.” közelebb léptem hozzá, a serpenyőt kikaptam kezéből és visszamentem a nappaliba, lehajtott fejjel.

Már majdnem elfelejtettem, mennyi idő telt el azóta, hogy mindenki elhallgatott, olyan volt, mintha az örökkévalóságig tartott volna.
Mivel a visszaszámláló fél órát csökkent, Junmyeon úgy döntött, ő lesz az, ki megtöri a csendet.

“Keressünk egy sötét és homályos helyet, és vigyük oda őket.” nézett rá a véres holttestekre. Mindenki felállt, és elkezdték céltalan keresésüket. Csoszogó lábaik háttérbe szorították a beszéd hatalmát.

“Itt van az alagsor.” Sehun kinyitotta az ajtókat, majd megfordult, hogy beszéljen hozzánk.
Az alagsor 2 szintnyi mély volt, nem volt világítása, hideg volt és a végében volt egy zárt ajtó, mely miatt egy garázsra emlékeztetett a helyiség. Junmyeon és Kyungsoo lehozták Jongdae-t, Luhan és én pedig Minseok-ot vittük. Régi bútorokat tartottak ott szigorú rendben. Habár félúton belerúgtam valamiféle fém polcba, amit elmozdítottam ezzel a helyéről, de legkevésbé sem zavart ez engem.
“Hova tegyük őket?” kérdezte Kyungsoo.
“Olyan mélyre, amennyire csak lehet.” mondta Junmyeon.

Mikor felértem, láttam, hogy Yixing és Jongin a földön térdelve törlik fel a vérnyomokat. Mindenki visszaült a helyére, a visszaszámláló kijelzője 46 óra 32 percet mutatott.

“Hogyan?” mondta Jongin, miközben megtörölte a kezét, mintha mindenkitől és saját magától is kérdezte volna.
Látva, hogy a falon feltüntetett játékszabályok nem változtak, “Talán,” ez volt az első alkalom, mikor dadogtam beszéd közben, “Fe-fel kéne osztani a csapatokat.”

Mindenki rám nézett, majd Junmyeon felé fordultak. Ezzel a célzással mindenki tisztában volt.

Figyeltem őt, a reakciója olyan volt, mintha azt akarná kérdezni, hogyan kéne ezt végig csinálni.
Nem tudom, talán úgy kéne csinálni, hogy...? Tekintetünk összetalálkozott.
Az alkalmazkodás az egyetlen szabály a túlélésre? Küldtem felé egy újabb pillantást.
Valószínűleg azért nem tudjuk, mert nem erre tanítottak minket kiskorunk óta? Lassan a földet kezdte vizslatni.
Néhány perc múlva, nagy nehezen felemelte fejét, szeme az ajtóhoz legközelebb álló két emberre tévedt, Yixing-re és Chanyeol-ra.

“Váljunk szét.” jelentette be.
A két személy felállt, és a nappali közepe felé vették az irányt, ahol két szőnyeg volt, egy zöld és egy kék.
Yixing, aki a kék szőnyegen állt, felemelte a fejét és megkérdezte Chanyeol-tól, “Ki választ elsőnek?”
“Használjuk a régi módszereinket.” mondta Chanyeol elmosolyodva.
Mind a ketten elszámoltak háromig, és kinyújtották a kezüket, bár Yixing sosem volt szerencsés ebben a játékban.

Chanyeol ránézett az eredeti K csapatra, majd habozott 10 másodpercig.
“Jongin.” mondta végül. Jongin felállt a kanapéról és odasétált mellé, úgy tűnt, kezet fogtak.
“Kris.” kiáltott Yixing amint Jongin odaért. Olyan volt, mint vártam. Láttam abban a pillanatban, hogy Luhan látása rögtön elhomályosodott.

Yixing mellett álltam, Jongin kettőnkre nézett üres tekintettel, majd mondta a következő nevet, mely meglepett mindkettőnket, “Luhan.” éreztem, amint Yixing megragadta a kezemet, mellyel fájdalmát fejezte ki. A levegő sűrűnek tűnt, Luhan egy ideig homlokát ráncolta, mielőtt végül felállt és egy pillanatnyi csend után lassan helyére lépdelt. Ránéztem Jongin-ra, tekintetemmel szinte üvöltöttem, “Miért?”

Nem válaszolt pillantásomra, de helyette mondta, “Mert győzelmet akartok, de Luhan nélkül, nem fogtok nyerni.” felemelte az állát, “Valamint, nem akarom félreérteni azokat  a dolgokat, amiket kínaiul mondotok.”

Alábecsültem nyugodtságát és egyértelműségét, megráztam a fejem és rámosolyogva kiáltottam, “Oh Sehun, gyere ide!”

“Kedves fiúk, játsszunk egy játékot.”

“Nem úgy éltem, hogy az élet jutalom, hanem úgy, hogy az élet büntetés.”
Szimplán a megjelenéséből ítélve, nem lennék képes megmondani, hogy ez az ember autista és erőszakos. Megértem, hogy azok az emberek, akik nem szívesen beszélnek, azt érzik, hogy az előttük álló személy nem értené meg, mit mond. És az ő jelenlegi állapotában, valójában normális volt.

“Jó napot,” becsuktam a megfigyelő szoba ajtaját, és közelebb mentem az asztalhoz, “Frank vagyok.” ránéztem, meghajoltam, majd leültem, “Kér egy csésze kávét?”
Nem reagálva a középszerű kihallgatási módszereimre, úgy tűnt, nincs szándéka választ adni.

“Személy szerint úgy gondolom, az irodai kávé nem valami színvonalas, így hoztam teát is...” mondtam, “Vissza lett vásárolva az anyaországtól, van kedve kipróbálni?” miközben beszéltem, intettem Mike-nak, hogy hozza be a teát.

“Úgy vettem észre, már rég nem ivott, pedig az embereknek hidratálniuk kell magukat,” mondtam, miközben egyenesen a szemébe néztem, “ha életben akarnak maradni.”
Továbbra is megtartotta az ő mozdulatlan testtartását, de a vékony szempillái időnként megrebbentek.
“Nem vagyok zsaru, se egy barát, aki beszélgetni jött és nem is egy dada, aki azért van itt, hogy felvidítsa,” mondtam mosolyogva, “Orvos vagyok, valaki, akire a legnagyobb szüksége van most.”

A földet bámulta a lelkének hiányát tükröző szemeivel.

“Nagyon sok mindenen ment keresztül ezen a héten. Azonban, lennie kell egy napnak,” hajoltam lehajtott fejéhez, arca felét lógó haja fedte, “egy nap, újra át kell élnie és szembenéznie az egésszel. Szeretné tudni az okát?” kérdeztem.

Nem válaszolt.

“Mert ön nem őrült, a mentális ereje stabil, és nincs amnéziája.” mondtam, “a viselkedése és az érzelmei most is ugyan olyanok, mint bármilyen hétköznapi embernek, különösen olyanoknak, akik átélték ugyanazt, amit ön.”
“Lehet, hogy nem ismeri be, de a tűréshatára a nyomással szemben sokkal erősebb önnek, mint egy korabeli átlagembernek,” mondtam, “Annak ellenére, hogy már szándékában állt öngyilkosságot elkövetni, túl sokáig habozott.”

Kris lejjebb hajtotta a fejét, és a földet nézte.

“Legalább 5 óra állt a rendelkezésére, de nem nyelt le egy doboz penicillint sem.” ránéztem, “Úgy is dönthetett volna, hogy leugrik valahonnan, vagy elvágja a torkát egy darab üveggel, még alaposan fel is készült a halálra a fürdőszobában, de nem követett el öngyilkosságot.”

Ujjai megremegtek kissé.

“Az élet utáni vágya sokkal erősebb, mint bárki másnak, erősebb a társainál is, akik most halottak, ez az oka annak, hogy ön még mindig életben van.” közelebb hajoltam az arcához, “és Isten megengedte, hogy tovább éljen, talán ez nem jutalom számára, de a szenvedés, amit kap, a büntetése.”

Felnézett és a barna szemében valami olyat láttam, amit nem tudtam egyértelműen meghatározni.

“Egész hátralevő életében ilyen csendben tud maradni, csináltasson egy pszichiátriai értékelést, aztán keressen egy jó ügyvédet, és éljen békében, önelégült gyávaként. De az nem ön lenne.” mondtam, “Ha ez így van, akkor az élete véget ért akkor és ott, abban az épületben.”
Ezt néhány másodperc szünet követte, szememet rajta tartottam.
Rekedt hangon kiejtette napok óta első szavait, “Túlbecsül engem.”
Éreztem, ahogy kívül a közönség előrehajol, azok, akiknek nem kellett fordítás. A mögöttem levő tükör mögött egy tucat ember volt, aki megfigyelt minket.
Mosolyogva néztem Krisre, “Miért mondja ezt?” kérdeztem.
“Azt gondolja, hogy olyan okos?” nézett rám önelégült mosollyal.
“Természetesen nem.”, mondtam.
“Nem,” mosolyogva megrázta fejét, “Biztosan azt gondolja, hogy mindent tud, és minden megfelelő ellenőrzés alatt van.”

Teljes csendben néztem rá.

“Tudja, azok a rendőrök ott nem az ügy miatt vagy miattam hívták önt ide, én egyszerűen csak egy hamisítvány vagyok, csak egy szerep.” Kris rám nézett a szeme sarkából, “A fő indítékunk az volt, hogy rávegyük önt az előrelépésre. Azt gondolja, hogy azért vagyok néma, mert fájdalmaim vannak, de valójában csak színészkedek.”

Ránéztem Krisre és azon kezdtem gondolkozni, hogy a pszichiátriai értékelés szükséges-e egyáltalán neki.

“Mit érez?” mondta.
Egy pillanat csend után válaszoltam, “Nem hiszek önnek.”

“Mi lenne, ha kisétálna ebből a szobából, és nem látna senkit?” kérdezte.
Elgondolkoztam egy pillanatra, “Azt gondolnám, hogy vészhelyzet volt, így mindenki elrohant a tudtunk nélkül.”
“Mi lenne, ha nem sikerülne felvenni a kapcsolatot senkivel telefonon, és az ajtó is zárva lenne?” rám nézett.

Rámeredtem és habár az atmoszféra eléggé kellemetlen volt, próbáltam megtartani a professzionalizmusomat és könnyed hozzáállásomat.

“Én ….” megforgattam a csészét a kezemben, “Megvédeném magam ….... és óvakodnék öntől.”
Szemei hirtelen halványabbak lettek, “Téved.”
“Biztosan nem támadnám meg önt, mielőtt nem tisztázunk mindent.” mondtam. “De nem is bíznék önben.”

Lehajtotta a fejét, “Téved …..... Tévedtem …... Mindannyian tévedtünk.”

Megvizsgáltam az arckifejezését, és megkíséreltem megkérdezni, “Úgy érti, a csapattagjai?”
Keserűen elmosolyodott és lejjebb hajtotta fejét, “Nagyon jó illata van a teájának.”
Beleegyeztem a téma váltásába, “Ó, kóstolta már?”

“Bi Luo Chun, egy régi barátom, akinek sok volt belőle, gyakran ittunk.” és ahogyan kimondta, fokozatosan a régi barátjává kezdtem válni. “Egy régi kínai barát Koreából?” kérdeztem.
“Így van,” mondta, “Nem tudtunk szabadon inni, csak a tavaszi fesztiválokon, mikor a teát gyakran felváltotta a bor.” emlékezett vissza.
“A barátja még mindig Koreában van?” kérdeztem.
Megfagyott egy pillanatra, majd megrázta a fejét, “Nem tudom, de gondolom nem akar visszamenni Koreába, azt mondta, hogy haza akar menni, hehe.” miközben beszélt, finoman megöntözte teával a padlót.

Némán figyeltem.

“Hogy őszinte legyek, nincs sok barátom.” fordult szembe velem. “Mindig arról beszélt, hogy hazamegy, irigy voltam, mivel én nem is tudom, hol van számomra az otthon.”
“Azt hiszem, igaza van,” mosolygott rám, “Nem úgy éltem, hogy az élet jutalom, hanem úgy, hogy az élet büntetés.”

“Sajnálatos módon, mikor megtalálták őket, csak egy férfi volt életben, a kádban ült, ahol megkísérelt lenyelni nagy mennyiségű szívbetegség elleni tablettát.”